Elveszíteni valakit, akit szeretünk – ez az emberi lét egyik legfájdalmasabb tapasztalata. Életünk során mindnyájan szembesülünk hozzátartozóink elvesztésével. Krisztus feltámadása a keresztény ember számára reményt adott, hogy bennünket is vár, ahová Ő, a Fő eljutott. „Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,3) Így annak elvesztése, akit szerettünk, még ha fájdalmas is, nem végleges. Számunkra a halál többé nem elmúlás, hanem búcsú a viszontlátás reményében. Az Egyház a gyászolók fájdalmát méltó temetési szertartás elvégzésével Krisztus örök életet adó ígéretéhez kapcsolja.

A temetés nem szentség, hanem szentelmény, amelynek keretében az elhunyt halhatatlan lelkét a Teremtő Úristen irgalmába ajánljuk, földi maradványait pedig kegyelettel beszenteljük.

Az egyházi temetési szertartást a plébániai irodán lehet kérni, miután a temetés helyszíne és időpontja már ismertté vált.

Temetés