MIT MONDANAK AZOK, AKIK MÁR JÁRTAK NÁLUNK:

Mónika:

„Én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kurzust, aminek az elvégzése után egy teljesen más embernek érezhetitek magatokat (Személyes tapasztalat)… Szerintem nagyon fontos egy olyan közösség ahol önzetlen  szeretettel, kedvességgel,segítőkészséggel találkoztok. Ahol megtalálhatjátok a lelki békéteket, boldogságotokat. Mert szerintem a boldogság az, amit minden ember hajszol.

Én ezt az érzést Istenhez való közeledésem során kezdtem érezni. És hogy hogyan kell közeledni Istenhez, hogyan szól hozzánk, hogyan segít ha kérjük? Hát ezt tanultam meg az Alpha kurzuson. S ennek a bölcsességnek a megszerzésében remek emberek voltak a segítségemre, élükön Márton Atyával, aki közvetlenségével és kedvességével példája az Isteni szeretetnek, de ugyanezt a kedvességet tapasztaltam az Alpha kurzus segítőitől is. Ezúton is szeretném megköszönni nekik azt a mérhetetlen kedvességet, amivel fogadtak minket minden egyes alkalommal. Mindent köszönök.”

Józsi:

„Nemrég jöttem rá; az élethez BÁTORSÁG kell! És a hithez is, nagy bátorság kell!

Biztatom ismerőseimet, szedjék össze bátorságukat és vállalják ezt a nagy kalandot! Szembe nézni önmagunkkal, feltenni saját magunknak olyan kérdéseket, amikhez soha nem volt időnk, kedvünk, merszünk…. az nagy dolog! Arról nem is beszélve, hogy találkozni a Jóistennel — közösségben, csoportban, vacsorán —, és elindulni felé, nos… ahhoz is nagy bátorság kell! Ehhez jó kezdet egy Alpha kurzus.

Én az első Mátyásföldi Alphán vettem részt. Meghatározó élmény volt számomra, megerősített abban: ez valóban működik, egy nagyon ütős módszer, hatékony, de szelíd, nem tolakodó, hagy időt az érlelődésre, ugyanakkor rendszeres is.

Bátran ajánlom másoknak, ismerőseimnek is, mert tudtam ám az Alpháról, de amikor megtapasztaltam, akkor tudtam csak igazán az értékét felmérni!

A vendéglátás egyszerűen pazar. Nemesen egyszerű, de figyelmes! A társaság kedves, szívélyes, kicsit sem nyálas vagy tolakodó. Nem riasztó, inkább hívogató. Szerintem aki utat keres, az örülhet, ha rátalál erre az útra.”

Irén:

„Én az Alpha-t, nagyon hasznosnak találtam… Mindig is tudtam, hogy az Istentől való eltávolodásunk olyan szakadék építése, amely után sok esetben mi magunk sem hisszük el, hogy onnan is lehet még visszaút. Életünk sok esetben reménytelennek látszó homályából elindulva valóságos ébredés a hétről-hétre kapott tanúságtétel — egy reményteli útmutatás a “semmiből a jövőbe”.

Igazi meglepetés már a fogadtatás is, hiszen szinte észre sem veszi az érkező — egy ízlésesen terített asztal körül ülve finom vacsora fogyasztása közben —, ahogy korábban akár teljesen ismeretlen emberek társaságában nyitott szívvel és üde lelkesedéssel beszélgetve körülveszi Őt a Szeretet.”

Mari:

„Régi hiányt pótolva kerestem a lehetőséget, hogy közelebb kerüljek a keresztelésemmel kapott vallásom megismeréséhez. Oly korban születtem, hogy a hitoktatás még gyerekkoromban váratlanul megszakadt és az igazi okát sem tudtam.

Amikor a templomban rátaláltam az ALPHA kurzus szórólapjára, világossá vált, hogy van megoldás… Jelentkeztem és egy olyan megnyugtató családias közegbe kerültem, ahol a hit és szeretet révén olyan kérdésre is választ kaptam, amit fel sem tettem. A közös finom vacsorák és beszélgetések ezt a meghitt érzést csak fokozták. Örömmel vártam az újabb és újabb szeretetteljes találkozásokat.”

Gyuri:

„A kurzus minden tekintetben felülmúlta a várakozásaimat! Nicky Gumbel előadásai, Márton atya magyarázatai, a beszélgetések, és mások gondolatainak, megéléseinek megismerése érthető, humoros, ugyanakkor mély tartalmúak voltak. Sok téves, zavaros hit-képemet sikerült letisztázni. Érthetővé, egyértelművé váltak számomra azok az alapok, melyek ilyen megvilágítás után segíthetnek a további keresésben. Azóta jobban vágyom az Istennel való kapcsolatra, és a közösségbe tartozásra.

Nagyon szerettem a hétfőket. Még soha nem voltam ilyen vegyes összetételű csapatban, de az Alphán teljesen testvéri, közvetlen, szeretetteljes volt a légkör, ezért mertem mélyebb, személyes dolgokról beszélni, kérdezni. Soha nem volt senki kioktató vagy lenéző a tudatlanságom miatt, ezért mindig oldott hangulatban voltam. Talán sokat is beszéltem, mert meghallgattak!

A vendéglátás olyan volt, mint egy igazán jó családban, ünnepi alkalmakkor. Nagyon finomak, különlegesek voltak a kaják, meghitt volt a környezet, és az áldás, hálaadás még soha nem volt nekem ilyen megható. Soha nem hallottam még énekelve az asztali áldást, ez egy életre szóló élmény volt.

Az érdeklődőkkel csak annyit osztanék meg, hogy az Alpha kurzus kihagyhatatlan, ha egy szemernyi érdeklődés is van. Isten hív mindenkit, most épp az Alphán keresztül. Egy csodálatos élmény, amiben a legjobb az, hogy ez csak a kezdet!

Hála Istennek, Nicky-nek, Márton atyának, a segítőknek, és a közösségnek! Köszönöm, hogy részt vehettem a kurzuson!”

Noémi története (befogadásakor mondta el) :

Az elhatározásom, hogy első áldozó legyek nagyon hosszú évek – több, mint húsz év – alatt érlelődött meg bennem. Az én esetemben ez a folyamat külső szemmel talán nem túl érdekes, mert az életemben nem voltak nagyon szélsőséges időszakok, és nem volt egy nagy fordulópont, vagy isteni jel, ami hirtelen 180 fokkal elfordította volna a gondolkodásomat. Úgy fogalmaznék, mindig az ajtó küszöbénél voltam, nem mentem nagy távolságokra, inkább egy helyben toporogtam.

Kisgyermekként keresztség szentségében részesültem, de mivel a közvetlen családom, szüleim egyáltalán nem vallásgyakorló emberek, erről az oldalról nem kaptam támogatást arra, hogy tovább mélyítsem az Istennel és Krisztussal való kapcsolatot. Otthon, a szűk környezetemben nem volt téma a vallásosság. Amíg a nagyszüleim éltek, ők igyekeztek ebbe az irányba terelgetni, főként nagypapám, reggelente néha együtt imádkoztunk, velük jártam misére, később hittanra 9-10 éves korom körül, de első áldozó ekkor még nem lettem. Úgy éreztem, sok kérdés maradt még bennem, amire nem kaptam választ, Jézus áldozatának a súlyát, és az eucharisztia misztériumát gyerek fejjel egyáltalán nem tudtam hova tenni. A nagypapám sürgette volna az első áldozást, de nekem még zavar volt a fejemben, ráadásul, gyerekekre jellemző módon, a túl erős ösztökélése inkább ellenkezést váltott ki belőlem.

Évekig nagyon laza volt a kapcsolatom az Egyházzal, időnként eljártam misére, néha magamnak elővettem otthon a Szentírást és olvasgattam, de nem mondhatnám, hogy Krisztus töltötte volna be a napjaimat. Sokszor szívesen beszéltem volna vallási kérdésekről, de nem igazán tudtam, kihez forduljak. De azért állandóan foglalkoztatott a dolog, éreztem, hogy kapcsolatban vagyok Istennel, az Istenbe vetett hitem sose kérdőjeleződött meg bennem, de azt nem tudtam, milyen módon kéne igazán teljes szívvel felé fordulnom és Jézusnak ebben milyen szerepe lehet. Elkezdtem érdeklődni más vallások iránt is, olvastam buddhista, iszlám, taoista műveket, de a hiányérzetem továbbra is megmaradt. Húszéves korom körül ismerkedtem meg Hamvas Béla munkásságával, aki nagy hatással volt rám, mert egyrészt a tágabb értelemben vett vallási hagyományokról, illetve ezen belül a kereszténységről elképesztően átfogó, egzakt tudással rendelkezett, és mindehhez társult az a képessége, hogy a gondolatait csodásan világosan, kifejezően tudta megfogalmazni. Az ő írásain keresztül kezdtem el kapizsgálni, hogy milyen szerepe is van Krisztusnak abban, hogy az ősbűn nyomán megsérült Isten és ember közti kapcsolatot önmagával, az egész életével és a halálos áldozata által helyreállította, és ennek milyen hatása lehet az én saját életemre.

A másik személy, aki nagy hatással volt rám az ókeresztény egyházatya, Szent Ágoston volt, akinek Vallomások című munkájával a véletlen folytán kerültem kapcsolatba. Az ELTE-én történelem szakot végeztem, ahol felvettem egy hagiográfia szemináriumot. A téma a korai egyházatyák, szentek voltak. Egy szemináriumi dolgozatot kellett készítem, és ennek forrásául szolgált Ágostonnak ez a vallási és irodalmi szempontból is csodálatos műve, amelynek első fele Ágoston vallási útkereséséről és megtéréséről szól. A gyermekkorától tárja fel azt az utat, ami Krisztushoz vezette, visszaemlékezve beszámol tévelygéseiről és bűneiről. Már akkor közelinek éreztem ezt a művet magamhoz,– most pedig még inkább –, mert bár több mint 1600 évvel ezelőtt született, a mondanivalója semmit nem veszített az időszerűségéből. A saját őrlődéseimet láttam a kételyeiben, a lelki vívódásaiban, amit amiatt érzett, hogy egyrészt vágyakozott Isten után, Istent kutatta, de közben a földi vágyak és a mindennapi bűnök egy ellentétes irányba húzták a lelkét. Magaménak éreztem a dilemmáját, amikor a lelke mélyén érzi, tudja az ember, hogy mit kéne tennie, de közben még nem képes lemondani azokról a vágyakról, amik Istentől eltávolítják és ez halogatáshoz, önáltatáshoz vezet. Egy helyütt arról beszél Ágoston, hogy már fiatal korában kérte Istent, adjon neki tisztaságot, de így: „Adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást de — még ne!”

Évekig én is ilyen köztes, „még ne!” állapotban voltam, arra vártam, hogy valami nagyon egyértelmű jelet kapjak Istentől, ami majd megadja a lökést, hogy átlendüljek a holtponton. Nem kaptam ilyen jelet, ezért megint elaltattam a lelkiismeretemet.

Két évvel ezelőtt, az esküvőmre készültem és bejelentkeztünk az akkor még vőlegényemmel, – most már férjemmel –Márton atyához jegyes oktatásra. Mi nem sokkal korábban tértünk haza egyéves külföldi tartózkodásból, így ez volt az első személyes találkozásunk az atyával. Az első benyomásom vegyes volt, egyrészt az atya nagyon kedvesen fogadott minket, másrészt, amikor a valláshoz fűződő kapcsolatunkra terelődött a szó, tudatosan-tudattalanul éreztette velünk, az ellentmondást abban, hogy templomi esküvőt szeretnénk, a többi szentségből pedig nem kívánunk részesülni, nem Krisztusban élünk. A találkozó egy pontján a vőlegényemmel úgy éreztük, Márton atya nem is vállalja majd, hogy összeadjon minket, de szerencsére végül nem így alakult. Lezajlott az egyházi szertartás, ahogy szerettem volna, és ezzel vissza is térhetett volna minden a régi kerékvágásba. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Márton atyának az első találkozó alkalmával mondott megjegyzéseikor valójában azért éreztem kellemetlenül magamat, mert tükröt tartottak felém. Amikor magyarázkodni próbáltam, hogy miért nem köteleztem el magam teljesen az Egyház felé, úgy éreztem, megint leginkább a saját lelkiismeretemet akartam elaltatni. Ehhez persze az atya személyére is szükség volt, mert a vele való beszélgetéskor, és később a prédikációi során is nagyon erősen érződött a hitelessége, a Krisztusba vetett, igaz, élő hite. Ez volt az, ami megalapozta bennem a bizalmat, hogy a vallással kapcsolatban felmerülő kérdéseim elől a továbbiakban ne kitérjek, hanem inkább elébe menjek. Részt vettünk a férjemmel az akkor ősszel induló Alpha kurzuson, ahol alkalmam nyílt ezeknek a kérdéseknek a megvitatására, és ahol azt is megtapasztaltam, hogy nagyon eltérő hátterű, érdeklődésű, korú embereket, hogyan kapcsol össze Krisztus szeretete. A kurzus egyik alkalmával, az egyik videóban hangzott el az az evangéliumi idézet, amely a legnagyobb hatást tette rám: „Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”  (Jelenések,3.20.)

Ez az idézet kifejezi számomra egyrészt Krisztus állandóan jelen lévő szeretetét, másrészt az ember kezében lévő döntést, ennek a szeretetnek, Krisztusnak a befogadására. Rájöttem, hogy nem nekem kell valami eget rengető jelre várnom, Krisztus nem fogja rám törni az ajtót és nem ront be, hanem nekem magamnak kell megtennem a lépést. Ezért vagyok most itt, hogy magamhoz vegyem Krisztust, és az életemet belé helyezzem.

Anikó:

Mottó:

„A kezet csak megfogni
szabad,
elereszteni vétek,
ellökni átok,
egymásba simuló kezek
tartják össze
az eget és a világot!”

(Alföldi Géza: Egymásba simuló kezek)

ANIKÓDA

Márton atya kérésének
Ím’ eleget tettem,
Néhány társunk gondolatát
Így hát rímbe szedtem…

Kata „nem tudom”-ját
nehéz versbe szedni.
Könnyebb volt palóc levesből
Háromszor is merni.

Megkérdeztem másokat is
Mi legyen még benne,
Aliz méteres sütije
a plafont is verte.

„Krisztus-kősziklában” mi
a hitünket látjuk…
De a túrós rétesre is
a szájunkat tátjuk.

Biccentünk a Jézus felé,
ki ételt-, italt adott.
(Még a misebornak is
nyitott egy kis csapot.)

Kaptatók a meredeken
Nekünk példát adtak.
Köszönhetjük mindezt ennek
a „Merengő” papnak.

Feri, Berci, Eszter
megkeresztelkedtek,
Alpha kurzus gyümölcseként;
ők „lélek-befőttek”…

Nicky Gumbpel örülne,
hogy szavainak magja
nem hiába hullott
termékeny talajba…

Csak ember, vagy Isten Fia?
E kulcskérdésekre
válasz lehet, hogy mindőnknek
megvan a keresztje…

Szentlélek a motorja
jelenléteinknek.
(még ha nem is érjük el,
az Omega szintet!)

Felfedezzük egymásban
mindazt a sok szépet,
amitől megerősödik
bennünk a Szentlélek!

Márk és Lukács szavai közt
mi nem alszunk el,
De áldón borul mindnyájunkra
Az a szent lepel.

Gyertyafényben imbolyog
a mi gyönge létünk.
(előbb-utóbb majd csak mi is
üdvösségre lépünk!)

Kezünk, hogyha összefonjuk
— bár minden elveszett —,
imáinknak erejéből
hajts hitet, hetet!

Köszönettel és el nem múló szeretettel, az Alphán kapott ajándékokért:

Anikó

TOVÁBBI ALPHA TÖRTÉNETEK

 

Alpha tanúságtételek